Lelki békét akarok

Az alábbiakban gyakorlatban is bemutatom  a szokványos tudattalanság és a tudatosság állapotában működő elme közti minőségi különbséget.  I.

Ennek a valódi történetnek három szereplője van: a munkahelyi projekt vezetője és két munkatársa. (A nevüket megváltoztattam.) Az András vezette munkacsoport állandó tagja Karcsi és Zsolti. A munkájuk szorosan összekapcsolódik kéthetente. Ez azt jelenti, hogy napi szinten többször kell megbeszélni, egyeztetni a feladatokat annak érdekében, hogy határidőre kész legyenek.

András nehezen tartja be a határidőket, sokat beszél, nem tudja kézben tartani a folyamatokat. A többiek ehhez már hozzá szoktak. Azon sem csodálkoznak már, hogy időnként nem beszél velük, csak e-mailben levelez, majd minden előzmény nélkül újra felveszi a verbális kommunikáció fonalát. Három vagy négy hónappal ezelőtt újabb furcsaságot vett észre a két kolléga. András igyekszik úgy közlekedni a folyosón, hogy köszönni se kelljen nekik. Ilyen még nem volt!

Összedugták a fejüket, vajon mi lelte a „főnöküket”? 

Próbáltak értelmes magyarázatot keresni a viselkedésére, nem találtak semmit! Itt válik ketté a történet.

Karcsi rendszeresen megvizsgálja saját reakcióit és figyelemmel kíséri gondolatait. Addig nem lép tovább, amíg föl nem oldódik a testében keletkezett érzet, és el nem tűnik a negatív gondolat. A munkahelyen történteket otthon, nyugodt körülmények között vizsgálta meg.

Végig gondolta, vajon neki mekkora szerepe lehet abban, hogy a másiknak ilyen erősen és tartósan aktiválódott a fájdalomteste. A következőkre jutott: bármit is tett vagy nem tett, mondott, illetve nem mondott, nem az ő viselkedése hozta létre Andrásban a nagyfokú elutasítást. A fölismerést további önmegfigyelés követte. Éberen őrködött gondolatai fölött. Ahogy belső monologizáláson kapta magát, miszerint „Milyen jogon büntet engem, amikor semmi közöm az ő rossz kedvéhez!”, vagy „Mit képzel ez magáról, hogy még köszönni sem képes?” … Megkérdezte magától: Feszültséget vagy lelki békét akarok? A válasz mindig ugyanaz volt: LELKI BÉKÉT. Ennek hatására napról napra jobban érezte magát. Tolle szavaival élve keresztülnézett a saját és a másik egóján. Ha beszélni kellett Andrással (mit sem törődve a másik viselkedésével), odament hozzá, és magabiztosan, kizárólag a feladatra koncentrálva kommunikált vele.

Gyorsan teltek, múltak a hetek, amelyekből hónapok lettek, Karcsi meglepve vette észre, hogy András már nemcsak elektronikusan, hanem szóban is kommunikál vele, a folyosón, az ebédlőben nem akarja elkerülni a találkozásokat. András ellenállása lassan föloldódott az elfogadó kommunikáció hatására.